A Menetrend egy profán fekete komédia. Bár a magyar nyelvben gyakran
használjuk a kifejezést, hogy „fél karomat odaadnám érte”, szerencsére ritkán
fordul elő, hogy ezt a heveny felindulásból elhangzott ígéretünket be is
kellene tartanunk. Nem így filmünk főszereplői. Fater, fia, és menye úgy érzik,
az élet jóval többet kell, hogy tartogasson, mint hogy dolgozunk, eszünk,
alszunk. Nézik a tévét, és ott feltárul előttük egy világ, ami hiába van annyira
közel a reklámokban, sosem érhetik el. Ezért amikor Fater stroke-ot kap, a
vissza nem térő lehetőséget látják a betegségben. Ha a vonat lecsapja az öreg
rossz kezét, lábát, a biztosító fizet, és minden megoldódik.
Az idei cannes-i fesztiválon versenyez a 27 című animációs film, ami egy fiatal felnőtt történetét meséli el, aki még a szüleivel és öccsével él, és a szűkös lakásból a szexuális fantáziáiba menekül. Buda Flóra Anna rendezővel beszélgettünk a film alapötletéről és személyes vonatkozásairól, és persze arról, hogyan tudta meg, hogy a 27 bekerült a legfontosabb európai filmfesztivál programjába. Alice 27 éves lány, éppen szülinapja van. Még nem költözött el a szüleitől – a film azt sugallja, hogy ez az ő központi problémája. Ezt egy általános jelenségnek látod a környezetedben? Szerinted mindenképpen rossz 27 évesen a szülőkkel élni?
Casablanca is a 1942 American romantic drama film directed by Michael Curtiz and starring Humphrey Bogart, Ingrid Bergman, and Paul Henreid. Filmed and set during World War II, it focuses on an American expatriate (Bogart) who must choose between his love for a woman (Bergman) and helping her husband (Henreid), a Czechoslovak resistance leader, escape from the Vichy-controlled city of Casablanca to continue his fight against the Germans. The screenplay is based on Everybody Comes to Rick's, an unproduced stage play by Murray Burnett and Joan Alison. The supporting cast features Claude Rains, Conrad Veidt, Sydney Greenstreet, Peter Lorre, and Dooley Wilson.
Warner Bros. story editor Irene Diamond convinced producer Hal B. Wallis to purchase the film rights to the play in January 1942. Brothers Julius and Philip G. Epstein were initially assigned to write the script. However, despite studio resistance, they left to work on Frank Capra's Why We Fight series early in 1942. Howard Koch was assigned to the screenplay until the Epsteins returned a month later. Principal photography began on May 25, 1942, ending on August 3; the film was shot entirely at Warner Bros. Studios in Burbank, California, with the exception of one sequence at Van Nuys Airport in Los Angeles.
A film főhőse Charlie (Charles Aznavour), egy kopottas bár félénk zongoristája, aki szerelmes a pincérnőbe, Lenába (Marie Dubois). Egy este beállít hozzá egyik bátyja, akit üldöznek, így belekeveredik egy bohózatba illő gengsztertörténetbe. Charlie – eredeti nevén Edouard Saroyan – korábban sikeres zongoraművész volt, de pályája kettétört. Felesége egy alkalommal megvallotta, hogy viszonya volt az impresszárióval, és hogy férje a karrierjét neki köszönheti. A vallomás után az asszony kiugrott az ablakon. Miközben Charlie ezt elmeséli Lenának, a visszaemlékezés képei megelevenednek. A nő biztatja, hogy legyen bátor, kezdje újra, mert mindig van remény. A bár féltékeny tulajdonosa azonban beleköt Charlie-ba, aki egy groteszk kergetőzés végén önvédelemből leszúrja, majd Lenával elmenekül. Fivéreivel együtt egy erdei házban rejtőznek, amikor a két üldöző bandita odaérkezik, és a kialakuló csetepatéban véletlenül Lenát találják el. Charlie már csak a holttest fölé hajolhat. Azután újra a bár zongorája mellett látjuk, ugyanúgy, ugyanolyan mozdulatlan arccal játssza ugyanazt a dallamot.
Charlie érzékeny, gátlásos ember, aki tudja magáról és beletörődött, hogy nem győzelmekre termett, hogy az élet bármikor átgázolhat rajta. Az egész történet ezt példázza, a nézőnek pedig azt sugallja, hogy a kisember nem tud kilépni saját sorsából. „Most oda kellene mennem hozzá” – gondolja és halljuk is belső monológjában, felesége vallomása után; csak néhány másodpercig tétovázik, de ez elég is a tragédiához (öngyilkosság). Lena és a bártulajdonos vitájában végre megpróbál cselekedni: közbelép – és éppen ez lesz a veszte (gyilkossá válik). Ezt a végzetszerűséget játsszák-kopogják a közeliben, sokáig mutatott zongorabillentyűk is. Különösen izgalmas, hogy ezt a melodramatikus történetet Truffaut milyen szabadon, mennyire kötöttségektől mentesen adja elő. A drámai hatású jeleneteket lépten-nyomon vígjátéki, sőt bohózati elemek szakítják meg. Charlie a nyakát szorongató bártulajdonost egy irreálisan hosszú konyhakéssel szúrja le. Az egyik gengszter anyja életére esküszik, hogy igazat mond – és egy stilizált képen már látjuk is, amint a néni szívéhez kapva elterül. Egy gengszter lövés előtt háromszor megpördíti a levegőben pisztolyát, akár egy vadnyugati mesterlövész, így találja el véletlenül Lenát. A filmen végigvonuló apró, játékos ötletek olyan alaphangulatot adnak, amelyben minden lehetséges, amelyben semmit nem szabad teljesen komolyan venni – miközben mindaz, amit látunk, halálosan komoly.