HETVENES

 

 

József Attila - Születésnapomra 

 

Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
     csecse
     becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
     magam
     magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
     Az ám,
     Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
     szegény
     legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
     fura
     ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
     a hont
     kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
     hevét
     s nevét:
„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
     gagyog
     s ragyog.
Ha örül Horger Antal ur,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
     sekély
     e kéj –
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
     taní-
     tani!

Ez is „alkalmi” költemény, de nem abban az értelemben, mint az Altató vagy A Dunánál: nem külső megrendelésre készült, hanem önkompenzáló, önmagát kárpótló nyelvjátékként. Fölfogható tréfás számvetésként is, melyben hetykén-panaszosan elmarasztalja az őt nyomorra kárhoztató hazát: „Harminckét évem elszelelt / s még havi kétszáz sose telt. / Az ám, / Hazám!” 

A vers centrumába élete nagy sérelmét, a Horger Antallal való incidensét állítja, s a neki szánt dacos válasz részben a „hon”-nak is szól. (Ennek megfordítása, ragaszkodásának megvallása a röviddel később írt Hazám című szonett-ciklusban: „S mégis, magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad - / édes Hazám, fogadj szivedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”)